Start with your why; find your purpose!
Korunk egyik apriori – azaz előzetes tényként tekintett állítása – hogy az önazonos, hiteles élet érték, és legitim életcél. Nem kérdőjelezzük meg, és nem gondolkozunk azon, hogy vajon honnan jön ez az igény, és normatív elvárást. Ahhoz, hogy megértsük, hogy hogyan és miért vált ilyen fontossá a hiteles élet kérdésre érdemes megismerkednünk Paul Ricoeur és Alasdair MacIntyre megközelítésével: a narratív etikával.
A narratív etika annak a hatalmas posztmodern hagyománynak a része, amelynek a történet és a történetmesélés került a figyelme középpontjába. A narratív etika abból indul ki, hogy a történetek etikai tartalom hordozói. Az alábbiakban azt kívánom bemutatni, hogy az elbeszélésben az énidentitás narratív fogalmán keresztül hogyan juthatunk el a morálhoz és a morális identitás újabb modellszerű koncepciójához.
A narratív etika történeteken keresztül jut el az identitáshoz és a morálhoz. Ugyanakkor, ahogyan ezt korábban az identitásfogalom meghatározásánál már bemutattuk, az identitás koncepcióján keresztül is el kell jutnunk a történetekhez – az élettörténetekhez. A célkitűzésünk tehát ezúttal is az, hogy megvizsgáljuk, miként kapcsolható össze az énidentitás és a morál egyetlen modellben. Ebben a narratív filozófia és etika két emblematikus alakjának a munkássága lesz segítségünkre: RICOEUR-é és MACINTYRE-é. Előbbi munkásságának ide vonatkozó részei az először 1983-ban megjelent Idő és elbeszélésben, valamint az 1990-ben kiadott Mi magunk mint egy másikban,[1] utóbbi szerző esetében pedig Az erény nyomában című alapműben találhatók meg.
Amíg TAYLORnál a morál, HABERMASnál pedig a modern pszichológia az a keret, amelyben a morális identitás koncepcióját megalkotják, addig RICOEURnél ez az elbeszéléselmélet. Az elbeszélés, ahogyan arra TENGELYI László is rámutat, RICOEUR szerint elsősorban a cselekvéssel és a hermeneutikával alkot egységet.[2] Eszerint a cselekvéssel az ember mindig valaminek a kifejezésére törekszik. Cselekvéseink megértését pedig a konkrét szociális kontextus és a nyelv segíti a maga szimbólumaival. Ezért kell arról beszélnünk, hogy minden cselekvésnek van egy szemantikája, amiből következik, hogy a történetek etikai tartalmak hordozói is. Az elbeszélés és a valóság között ugyanis szoros kapcsolat van. RICOEUR ARISZTOTELÉSZ katarziselméletét továbbgondolva azt a radikális állítást fogalmazza meg, hogy a cselekvést megelőzi az elbeszélés struktúrája, és ezen keresztül jutunk el az énidentitás fogalmának megalkotásához.
RICOEUR elmélete szerint az elbeszélésre van szükség ahhoz, hogy bizonyos cselekvéseket az egyes szubjektumoknak tulajdonítsunk.[3] Ahhoz, hogy különböző cselekvéseket az idő folyamatában tulajdoníthassunk valakinek, szükséges az identitást mint az önmagával azonos szubjektum fogalmát tételeznünk. Az identitás kialakítása ennek megfelelően úgy történik, hogy az egyén konfrontálódik a róla kialakult történetekkel, és a megfelelő önreflexió során válik el, hogy ezek közül melyek azok, amelyeket önmagára érvényesnek tart. Az ilyen módon konstruált identitást hívhatjuk narratív identitásnak, amely elvezet bennüneket a személyes identitás és a narratív identitás viszonyának a problematikájához. RICOEUR úgy vélte, hogy a narratív identitás koncepciójával a személyes identitás kapcsán megfogalmazódó egyik alapdilemmát – melynek rendszerszintű kifejtését Derek PARFITnek köszönhetjük – sikerült feloldania. Mivel PARFIT megközelítését a következőkben részletesen tárgyaljuk, itt csak utalunk arra, hogy a nevéhez kötődik az „identity doesn’t matter”, azaz az identitás nem számít elnevezésű megközelítés, amely azt kívánja bemutatni, hogy egy személy különböző időbeni állapotai valójában nem tekintendőek önmagukkal azonosnak. RICOEUR válasza erre az, hogy az elbeszélt élettörténeteinkben igenis egységbe rendezzük ezeket az állapotokat és tapasztalatokat. Tehát tulajdonképpen a narratíva hozza létre az egységet. Vizsgáljuk meg pontosan, hogyan is történik ez!
Amint látjuk, a kérdés, amit RICOEUR a narratív identitás koncepciójával meg akar oldani, visszavezet bennünket ahhoz a kérdéshez, hogy melyek a személyes identitás kritériumai. Ebben a tekintetben sokkal több figyelmet fordít magára az identitásfogalom kidolgozására, mint TAYLOR, aki számára sokkal inkább a morális térből következik az identitáskérdés, vagy HABERMAS, aki tulajdonképpen ERIKSON, KOHLBERG és MEAD eredményeire épít. RICOEUR tehát arra a kérdésre keresi a választ, hogy hogyan azonosítható egy személy saját magával. Ezzel kapcsolatban szerinte kétféle érvelést különböztethetünk meg. Az egyik a személy „azonosságára” (idem, Selben), a másik az „önmagaként voltára” (ipse, Selbst) utal. RICOEUR szerint a két megközelítés csak együtt, irreducibilis módon, azaz felbonthatatlan egységben igaz. Tehát, mondhatjuk némileg leegyszerűsítve, fontos a numerikus és a kvalitatív azonosság kérdése is. Azaz a „self identitás” ugyan nem azonos a „selfidentitással”, de nem képzelhetők el egymás nélkül. Ugyanis az identifikáció, amely során létrejön a self kvalitatív megkülönböztetése, minden esetben már eleve olyan értékek és normák mentén történik, amelyeknek identitásképző hatásuk van. Ezért csak együtt van értelme beszélni idem- és ipse-identitásról. RICOEUR szerint ez az egység jön létre a narratív identitásban. A narratívában ugyanis megjelenik e két identitásfelfogás dialektikus viszonya azáltal, hogy „az elbeszélés megismétli a jelentéskonstitúciók dialektikus mozgását a narratív síkon”, ahogyan HAKER foglalja össze RICOEUR érvelését.[4] Leegyszerűsítve az az állítás fogalmazható meg, hogy a self identitásképző dinamikája és az elbeszélés dinamikája párhuzamba állítható. Az elbeszélésben ugyanis a szereplő és a cselekvés egymástól elválaszthatatlan kapcsolatban állnak: szereplő nélkül nem lehet akciókról beszélni, és az akciók teszik azzá a szereplőt, aki. Ezen a ponton vissza kell utalnunk a cselekvéselmélet kapcsán elmondottakra is.
Az azonosság kérdése ugyanis arról szól, hogy hogyan és milyen módon tulajdonítunk egy-egy cselekményt az idők során ugyanannak a szubjektumnak. RICOEUR válasza pedig az, hogy ez a narratívában lehetséges. Elég arra gondolnunk, hogy egy történetben hogyan tűnik el a szereplő selfidentitása a self identitása mögött, amikor egy-egy karaktervonással válik azonossá, azt reprezentálva, hogy például egy mese hőse; vagy éppen ellenkezőleg, hogyan tűnik el a self identitása a selfidentitás mögött, amikor egy szerep és elbeszélés eléri a saját határait. Az összefüggés talán könnyebben érthető a szubjektum oldaláról átgondolva. A szubjektum saját magát az időben mint önmagával azonos cselekvőt, egy elbeszélés keretében képes felfogni és megérteni. Ezért mondható, hogy egy személy identitása nem más, mint az ő személyes története. Mivel ebben a történetben a cselekvések az idő folyamán egy szubjektumhoz kapcsolódnak, az emberi egzisztencia keretén belül kell moralitásról beszélnünk. A moralitás tehát a személy cselekvéseinek egy történetben való integritásával kezdődik.
A morál és identitás kapcsolata és összetartozása, amit itt morális identitásnak nevezünk, vagy a ricoeuri terminológia szerint etikai identitásnak hívhatunk, a self morális irányultságaként kerül meghatározásra munkájában. Könnyű belátni, hogy abból, hogy az identitás mint narratív identitás kerül meghatározásra, azáltal, hogy az elbeszélés struktúrájában képződik, akkor a morális identitásnak valamilyen kapcsolatban kell lennie a narrativitással. Ha egy személy identitása egy történet, akkor a morális identitása ebben a történetben benne foglaltatik. Eszerint a személynek, aki cselekedeteinek az integrációját a személyes (élet)történetben képes megalkotni, a morális irányultságát is itt kell megalkotnia. „Az élet egységének narratív elképzelése ezzel biztosítja, hogy az etikai szubjektum azonos legyen azzal, akinek az elbeszélés identitást kölcsönöz.”[5]
A moralitás RICOEUR számára elsősorban nem konkrét cselekedeteket, hanem praxist, azaz gyakorlatokat jelent, amelyek a jó élet vonatkozásában nyerik el értelmüket. Ezzel TAYLORhöz hasonlóan RICOEUR is egyfajta erényetika keretében gondolkodik. Az idő mint tényező ezúttal is fontos. A kérdés, hogy a cselekvő szubjektum az idő vonatkozásában mely cselekvéseiért képes felelősséget vállalni. Ahogyan jelen fejezet bevezetésében utaltunk rá, empirikus kutatások adatai is igazolják, hogy egy személyt a morális cselekvései tesznek leginkább önmagával azonossá. Az elbeszélés keretrendszerében a kérdés úgy fogalmazható meg, hogy melyek azok a cselekvések, illetve gyakorlatok, amelyek „beleférnek” egy történetbe. Azaz hogyan képes egy személy benne maradni saját történetében.
Az összes eddig bemutatott modell közül talán a ricoeuri megközelítés az, amelyik leginkább tekinthető hermeneutikai elméletnek, ezért itt külön ki kell emelnünk, hogy a morális identitás egyúttal annak a kérdése, hogy melyek azok a morális cselekvések, amelyek megtétele az önmagára reflektív identitás számára értelmezhetők maradnak, azaz meddig marad elmesélhető a saját története. Tehát a felelősség a reflektív önértelmezéssel és a történetmeséléssel együtt kap értelmet. Ebből következik, hogy RICOEUR nyomán állíthatjuk, hogy minden történet, különösen az élettörténetek, etikai tartalmak hordozói, ahogyan ez különös hangsúlyt kap HAKER munkájában.[6] Innen már valóban csak egy kisebb logikai lépést kell megtennünk ahhoz, hogy eljussunk arra a következtetésre, hogy a narratív megközelítés nyomán az etikának és az esztétikának szükségszerűen egymásba kell fordulnia. Ezt a logikai lépést azonban MACINTYRE pontosabban fogalmazza meg, ezért most rátérünk Az erény nyomában című könyvében található vonatkozó állítások elemzésére. RICOEUR számára ugyanis a morális identitás inkább szól a felelősségvállalásról, mint a hiteles élettörténet elmeséléséről, ahogyan erről MACINTYRE munkássága kapcsán kell beszélnünk.
MACINTYRE és RICOEUR sok ponton egymással párbeszédben dolgozzák ki és finomítják elméleteiket. HAKER szerint ami RICOEUR esetében az elbeszélés egysége, az MACINTYRE-nél az élet egységévé növi ki magát.[7] Ahogyan fentebb utaltunk rá, a narratív etikában az etika és az esztétika egymásba fordul. Azáltal, hogy az embert mint morálisan cselekvő személyt egy elbeszélésbe helyezi el a megközelítés, a helyes és jó élet kritériumai az esztétikai szempontok felé tolódnak. A teljes élet életciklusokra tagolódik: van bevezetése, fő része és befejezése. Amikor MACINTYRE az élet narratív egységéről beszél, akkor elsősorban nem a különböző cselekvések időrendi sorrendjére utal, hanem sokkal inkább az életre mint drámára, amiben az ember játssza a főszerepet. A self egységét a születés és a halál között eltelt idő elbeszélése jelenti. MACINTYRE külön figyelmet fordít arra, hogy kellően hangsúlyozza: az identitás alapja nem a személy pszichológiai jellemzőinek állandósága, hanem a történet. Elutasítva az identitás megalapozásának empirikus és analitikus hagyományát, azt a történetből vezeti le, amikor azt mondja, hogy „a self magában foglal egy olyan szereplőt, amely egysége úgy adott, mint egy szereplő egysége”.[8] Tehát az identitás abból a tényből ered, hogy mindenki egy saját élettörténet szubjektuma. Ennél is egyszerűbben fogalmazva: az elmesélhető élet konstruálja az identitást. MACINTYRE tehát elutasítja az identitás megalapozásának pszichológiai magyarázatát, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne ismerné el annak korrelatív struktúráját. Ugyanis mindenkinek azt kell mondania, hogy „a másik történetének a része vagyok, ahogyan mások is részei az enyémnek”.[9]
A macintyre-i megközelítés erényetikai ihletettsége az identitás narratív értelmezése kapcsán abban ragadható meg, hogy az élet mint egy utazás (journey) vagy keresés (quest) kerül meghatározásra. Ebben ragadható meg az esztétikai fordulat. Nem egyes cselekvések vagy akár szokások morális értékelése a fontos, hanem az igazi autentikus élet felfedezése. Ebben az összefüggésben tehát azt mondhatjuk, hogy az ember azért felelős, hogy az életével autentikus történetet írjon. Ahhoz, hogy válaszolhassunk arra a kérdésre, hogyan kell élni, először válaszolnunk kell arra a kérdésre, hogy milyen történetnek vagyunk a részesei.[10] Ugyanis minden cselekvés egy lehetséges történet epizódja. MACINTYRE erényetikai megközelítése ebben az összefüggésben úgy ragadható meg, hogy az élet mint keresés a jó koncepciójának a megtalálására irányul. És ahogyan Lia MELA rámutatott – s ezzel ér vissza önmagához az esztétikába fordult etika –, ez a keresés mindig egyszerre önkifejezés is.[11]
[1] Ricoeur, 1990. Idézet az 1996-ban megjelent német kiadás alapján az irodalomjegyzékben megadott adatok szerint.
[2] Tengelyi, 2009.
[3] Ld. Haker elemzését is: Haker, 1999, 39-40. o.
[4] „Die Erzählung wiederholt die dialektische Bewegung der Bedeutungskonstitution auf der narrativen Ebene.” Haker, 1999, 45. o.
[5] „Die Idee einer narrativen Einheit des Lebens gewährleistet somit, daß das Subjekt der Ethik genau dasjenige ist, dem die Erzählung eine narrative Identität zuweist.” Ricoeur, 1990, 218. o.
[6] Haker, 1999, 163. o.
[7] Haker, 1999, 50. o.
[8] „The self inhabits a character whose unity is given as the unity of a character.” MacIntyre, 1981, 217. o.
[9] „I am part of their story, as they part of mine.” MacIntyre, 1981, 218. o.
[10] MacIntyre, 1981, 216. o.
[11] Mela, 2011, 107. o.
© 2026 Dr. Sándor Jenő | Adatkezelési tájékoztató