Miért egyedülálló a Beatles slágerei közül a Let It Be? Mi köti össze Steve Jobs Stanford Egyetemen elmondott híres beszédét a Star Wars-szal? Miért nincs biztonságban a kreatív ipar az AI-tól? És hogyan történhetett, hogy az AI-val kapcsolatos munkaerőpiaci harcot már legalább 100 évvel ezelőtt elvesztettük?
Ebben a cikkben egy rövid eszmetörténeti kitekintéssel arra hívom fel a figyelmet, hogy a probléma nagyobb – pontosabban mélyebb –, mint gondolnánk, valamint az AI-szituáció csak egy régóta kibontakozó jelenség egyik – éppen leglátványosabb – következménye.
A mesterséges intelligencia át fogja venni a munkádat. Csak idő kérdése. Néhány hónap, év vagy max. egy évtized, és mindent jobban fog csinálni nálad, nálam, mindenkinél. Bill Gates – techguru archetípus – konkrét listával rendelkezik arról, hogy melyik az a három szakma, amelyik túl fogja élni az AI hódítását
És valóban: a social média feedjeink (platformtól függetlenül) tele vannak AI által írt posztokkal, generált képekkel. Úgy tűnik, hogy a social média szakértő szerepkör már biztosan elesett. De másokhoz hasonlóan használtam már egyszerű jogi szövegek, szerződések „összerakására”, táblázatok elemzésére, piackutatásra. Tehát rengeteg olyan feladatra, amire korábban szakértőket, teameket kellett volna felfogadni komoly tanácsadói díjak fejében.
Mindenesetre szögezzük le: nem az AI a hibás. Az AI ugyanis még csak nem is az, aminek látszik. Mesterségesnek persze legalább annyira mesterséges, amennyire minden szoftver, amit használunk, az. Ám intelligenciának csak abban az értelemben, hogy nagyon gyors és óriási számítási kapacitással rendelkező nyelvi modell, amely kontextuson (kontextusokon) belül képes „gondolkodni”. A köznyelv és közgondolkodás pedig nagyon gyakran a tudatot és öntudatot nevezi intelligenciának. De ha ennek megfelelően elfogadjuk, hogy az AI nem mesterséges intelligencia a szó tudat vagy öntudat értelmében, akkor adódik a kérdés, hogy miért képes mégis ilyen hatékonyan, ilyen gyorsan ennyi kreatív emberi feladatot ellátni. Könnyen belátható, hogy egy óriási számítási kapacitás miért képes az embernél hatékonyabban adatokat elemezni, piackutatást végezni, információkat keresni és értékelni, de hogyan fordulhat elő, hogy kreatív folyamatokat, mint képalkotás, zene- vagy szövegírás, is sikeresen abszolvál?
Az az állításom, hogy ez alighanem azért lehetséges, mert az emberi kreativitás rengeteg szempontból kiszámolhatóvá vált. Igen, nemcsak kiszámíthatóvá, hanem konkrétan kiszámolhatóvá.
Jó hír, hogy mindössze néhány száz évet kell gondolatban visszamennünk az időben, hogy megtaláljuk és megértsük ennek a gyökérokát: a végtelenre nyitott ember rettegését saját végességétől. Számtalan filozófiai, társadalomtudományos elmélet, megközelítés és elemzés ír arról, hogy kultúránk, társadalmi berendezkedésünk és vallásunk is erre az egyszerű helyzetre vezethető vissza. Elég, ha a legutóbbi években népszerűvé vált Hararira gondolunk, vagy hazai szerzők közül eszünkbe juthat Hankiss Elemér „Az emberi kaland” című könyve. Mindkét szerző arra mutat rá, hogy szimbólumokkal és intézményekkel teli interszubjektív valóságokat hozunk létre és „működtetünk” annak érdekében, hogy a nemlét lehetőségének árnyékában tudjunk hétköznapi életet élni. Az európai civilizáció pedig egy izgalmas kísérletre vállalkozott, amikor a felvilágosodás és reformáció hatására lerúgta magáról az intézményi hatalmasságokat, a feudalizmus kollektivista és félkollektivista struktúrája helyett, és helyébe hatékony folyamatokba kezdte el szervezni magát. A világnak ezen a részén – amit nyugatnak szokás nevezni – néhány száz év leforgása alatt nemcsak a természeti erőforrásokat, hanem a társadalmi együttélés minden pillanatát standardizáltuk, optimalizáltuk és folyamatokba szerveztük. Elég, ha arra utalunk, hogy az élet egy indusztrializált objektumban és társadalmi alrendszerben kezdődik és végződik, amit úgy hívunk, hogy kórház és egészségügy. Onnantól kezdve, hogy először telik meg a tüdőnk levegővel, patikamérlegen kerül meghatározásra, hogy a standard szerint kik vagyunk.
A modern és posztmodern ember számára már nem a közösségéhez való tartozás jelenti a biztonságot, hanem a kiszámítható folyamat és a patikamérlegen meghatározott standard. Standardizálunk és folyamatot szervezünk, hogy mindenki biztonságban tudja magát. Megfigyelhető, hogy hogyan lesz ennek a kvázi vallásos buzgalomnak az áldozata a 20. századra minden kreatív önkifejezés is.
Talán az egyik legékesebb példa a popzene. Virális videók tömegei mutatják be azt az abszurditást, hogy az elmúlt 30 év slágerlistáit vezető zeneszámok nagy többsége pontosan ugyanarra az ún. akkordmenetre (angolul chord progression) épül. Szolfézsra még emlékező egykori zeneiskolás olvasók számára: I, V, VI, IV. Hogy tényleg csak néhányat említsünk a nagy klasszikus slágerek közül: U2 / With or Without You, Bob Marley / No Woman, No Cry, de a sor folytatható majdnem az összes mai top 50 slágerrel. Hogy néhányat említsünk csak: Love Story – Taylor Swift, Paparazzi – Lady Gaga, You’re Beautiful – James Blunt.
Ennek tükrében érdekes, hogy minden popzenekar archetípusát jelentő The Beatles együttesnek mindössze egyetlen szerzeménye használta ezt a zenei klisét: a Let It Be. Mára a zeneipar nem akar tévedni. Azt adja, amit a fül hallani akar. Végletekig agyonoptimalizált termékeket kapunk, ugyanazzal a felépítéssel, hangszereléssel, hangnemekkel és progressziókkal.
És ahogyan a zeneipart leigázta a C-dúr, G-dúr, a-moll, F-dúr négyes, ugyanúgy vált végletesen sematikussá a popkulturális történetmesélés: Hétköznapi világ – Kalandra hívás – Hívás visszautasítása – Találkozás a mentorral – Küszöb átlépése – Próbák, szövetségesek, ellenségek – Legmélyebb barlang megközelítése – Fő próbatétel – Jutalom – Visszaút – Feltámadás – Visszatérés az elixírrel. Ismerős? Legyen szó hollywoodi mozifilmről, klasszikus Netflix-kompatibilis sitcom-sorozatról vagy egyperces TikTok-videóról: mindenhol ugyanazt a felépítést fogjuk kapni: Joseph Campbell „A hős útja” könyvében rögzített modellt. Még Steve Jobs híres stanfordi beszéde is ez alapján van felépítve.
Ehhez képest pedig szinte triviális, hogy minden marketingcélú szöveg, social média poszt egy kaptafára, receptre íródik: legyen benne egy „but therefore” fordulat, és a végén egy CTA (call to action).
Lassan csak történelmi emlékezetünk lesz arról, hogy nincs új minőség szabadság nélkül. Különösen a tévesztés szabadsága nélkül. Számtalan felfedezés, felismerés kötődik konkrét tévedésekhez, balesetekhez, sejtésekhez. Semmelweis, akinek a konvencionális orvostudomány egyik legfontosabb tudományos áttörését köszönhetjük, egyszerűen megsejtette, hogy léteznek szabad szemmel nem látható organizmusok; a ’70-es évek hard rock műfaját némi túlzással egy Beatles-stúdiósession során bekapcsolva felejtett erősítőnek köszönhetjük: az egyik gitár összegerjedt, véletlenül felvették, és benne hagyták a végső verzióban, mert „jól szólt”.
Tehát ha nem szeretnénk, hogy minden emberi kreativitást végérvényesen átvegyen és helyettesítsen az AI, akkor mernünk kell újra szabadnak lenni és szabadon téveszteni. Természetesen egy ilyen bátor tett mindig magában hordozza a bukás lehetőségét. De ha nem merünk újra megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy az ember mégiscsak egy véges létező, amely nyitott a végtelenre, akkor Madách Imre „Falanszter”-színben leírt disztópiája vár alighanem ránk.
© 2026 Dr. Sándor Jenő | Adatkezelési tájékoztató